Kına gecesi

Törökországban él egy hagyomány, ami a tulajdonképpen a török menyasszonyokról szól az esküvőjüket megelőzően, ami egész pontosan így hangzik:
" Szokásban van a leánybúcsú (kına gecesi, „henna-éj”), amikor is a hennát először a dzsámiba, majd a lányos házhoz, végül a henna-éj helyszínére, a hamamba viszik. A hennafestést rituális mosakodás előzi meg, majd a vőlegény családjából egy nagy tiszteletnek örvendő asszony ősi mintákat fest a menyasszony kezére, lábára, mellére, miközben a lány barátnői menyasszonysirató dalokat énekelnek. A lánybúcsúval egy időben tartják a legénybúcsút, amikor a vőlegény testét is hennával festik meg. A henna-éj szokása a modern kor követelményeinek megfelelően átalakult, ma már nem a hamamban tartják, hanem háznál." Wikipedia
Keleten nem tudom, hogy hogyan működik, de abban biztos vagyok, hogy a legtöbb török családnál a vőlegényt nem kenik be hennával és a lánynak is csak a tenyerét.
Miért is írtam ezt le...:
Ez annak a története mikoris először találkoztunk a többi önkéntessel, akik már fél évet eltöltöttek itt. Meghívtak minket az ő lakásukba egy bizonyos Kina gece-re, hát így első hallásra ötletem sem volt, de aztán persze letisztázódott. A mentorok ( Hande és Cigdem) mesélték el, hogy ez tulajdonképpen miről is szól és hogy a mi kedvünkért tartanak egy kis bemutatót, a régi önkéntesek segítségével.
Kicsit meglepődtem mikor odaértünk, mert igazából talán 3 lány jött üdvözölni minket a 9-ből, a többiek aludtak vagy épp voltak valahol. Ekkor értettem meg, hogy valószínűleg nem az ő ötletük volt ez a "buli". Igazából az elejétől kezdve valami megmagyarázhatatlan ellenszenvet éreztem a részükről... Persze ez a későbbiekben oldódott. Aztán lassacskán megjelent mindenki, tanácsokat osztogattak, szabályokról tájékoztattak ( mint utólag kiderült, amit ők maguk sem tartanak be), tapasztalatokról meséltek. Aztán elkezdődött a "ceremónia". Az egyik lány megjelent tűz piros kendővel a fején, Hande bekente a tenyerét hennával, majd körbe-körbe mentünk körülötte és közben énekeltünk(vagyis inkább próbáltuk olvasni):

"Yüksek yüksek tepelere ev kurmasınlar
Asrı asrı memlekete kız vermesinler
Annesinin bir tanesini hor görmesinler

Uçan da kuslara malum olsun
Ben annemi özledim
Hem annemi hem babamı
Ben köyümü özledim

Babamın bir atı olsa binse de gelse
Annemin yelkeni olsa açsa da gelse
Kardeslerim yollarımı bilse de gelse

Uçan da kuslara malum olsun
Ben annemi özledim
Hem annemi hem babamı
Ben köyümü özledim. "

A jelentése pedig:

Magas, magas hegyekre ne építsetek házat,
Messzi messzi országokba ne adjátok a lányotokat,
Egyetlen édesanyátokat sose vessétek meg.

Repülő madarak vigyétek hírül,
Hiányzik az anyukám,
Anyukám és apukám is hiányzik,
Hiányzik a kis falucskám.

Bárcsak édesapámnak volna egy lova és el tudna jönni hozzám,
bárcsak édesanyámnak vitorlása volna és el tudna jönni hozzám,
Bárcsak a testvérem tudná az utat hozzám és eljönne.

Repülő madarak vigyétek hírül,
Hiányzik az anyukám,
Mind Édesanyám, mind Édesapám hiányzik,
Hiányzik a kis falucskám.

és a mi Kına gecesi-nk

Ankara, Ankara...

Az utolsó nap Isztambulban kissé stresszesen telt, mivel még akkor sem tudtuk, hogy valaki vár e majd minket Ankarában és ha nem, akkor hová kell mennünk és hogyan tudunk Ankarában éjjel közlekedni.. Az utolsó ebéd közben is ezt beszéltük a lányokkal ( ideje most már név szerint megemlítenem őket: Jasmina /Macedónia/, Gergana /Bulgária/, Franceska, Daniela, Emanuela /Olaszország/, Zaneta /Szlovákia/, Ramóna és én /Magyarország/ ), hogy mi lesz. Próbáltuk illetékessel felvenni a kapcsolatot, de mind hiába. Azon is gondolkodtunk, hogy talán érdemes lenne még egy éjszakát itt maradni, de sajnos egyikünknek sem volt pénze azt kifizetni. Így tehát ebéd után elköszöntünk mindenkitől és elhagytuk a szállodát, megvettük a buszjegyünket Ankarába. A jegy szerint este 11-kor érünk oda.. Tehát még volt 6-7 óránk, hogy történjen valami. Azért utólag is hálás vagyok a szerencsémnek, hogy nem egyedül voltam, hanem rajtam kívül még volt hét lány, akik szinten ebben a helyzetben voltak. Törökországról tudni kell, hogy a városközi buszok ( mivel olykor igencsak nagy távolságokat kell megtenniük) valami fantasztikus felszereltségűek, amin igencsak meglepődtem a mi megszokott jó kis Ikarusz buszaink után. Mindenki ülése előtt van felszerelve egy monitor, amin rádió, különböző TV csatornák foghatóak, filmek, zene, játékok vannak, olykor androidos rendszer is található rajtuk, tehát internetezni is lehet akár. Néha-néha konnektor is található, párnák, és mindemellett host-ok és hostess-ek gondoskodnak a kényelmes utazásodról. Ezek a buszok 3-4 óránként megállnak direkt erre a célra kialakított helyen, ahol van WC!!, étterem, bolt, stb., persze elég drágák.. Tehát egyszóval hipi-szupi. Nah ezután a kis kitérő után, vissza a történetünkhöz.
Már a buszon ülünk, beszélgetünk, ismerkedünk. Aztán egyszer csak Gergana ( a csapat agya) közölte, hogy megszerezte az egyik mentorunk telefonszámát (a mai napig nem tudom honnan, én speciel a nevüket sem tudtam rendesen még ekkor) és akinek van török telefonszáma, onnan küldhetnénk egy sms-t. Hát ez megtörtént és 2 óra múlva mindannyiunk megkönnyebbülésére válasz érkezett, ne aggódjatok minden rendben lesz, 11kor egy másik mentor vár titeket A.S.T.I:-ban (Ankara Şehirlerarası Terminal İşletmeleri = Ankara Intercity Buszterminál). Aztán mikor megérkeztünk a havas hideg Ankarába ( Isztambul kicsit melegebb volt, bár hó ott is volt) valóban ott várt minket egy mentor és a barátja. Aztán mire ráeszméltünk volna, hogy már Ankara utcáit rójuk, addigra már beszállítgattak minket taxikba, de olyan nagy káosz volt, hogy csak 2 perc után esett le, hogy én egyedül vagyok egy taxiba és a sofőr kérdezgeti, hogy mégis hová szeretnék menni ( gondolom én, lehet, hogy rosszul értelmeztem, dehát mi mást kérdezett volna és határozottan emlékszem, hogy benne volt a "nereye" szócska, ami törökül annyit tesz, hogy hová). Kezdtem bepánikolni így éjjeli 11 óra után, de aztán szerencsére beült mellém a mentorunk, név szerint Çiğdem ( ejtsd: Csídem). Megálltunk egy kollégiumnak tűnő épület előtt, de mire beértünk az volt az érzésem, hogy ez nem is olyan régen kórház vagy esetleg múzeum lehetett. A folyosókon végig vitrinek sorakoztak, ugyanakkor a falak színe az a tipikus kórház zöld. Az ágyak pedig ezek a fehér rácsos ágyak voltak. Ami még érdekes volt és elfelejtettem leírni, hogy mindig be volt osztva, hogy kivel kell egy szobában lennem, PEAK Hotelben Franceskával voltam, itt pedig Danielaval és Gerganaval. Gondosan ügyelt arra a koordinátor, hogy azonos nemzetiségűek ne kerüljenek egy szobába. Bárcsak egyéb dolgokra is így ügyelt volna az elején....
Az első éjszaka sem múlt el gondtalanul. Elfoglaltuk a szobáinkat, de hát az ebéd messze volt már. A koordinátorunktól kérdeztük,hogy milyen lehetőségeink vannak ( ja igen, ő időközben felbukkant, állítólag A.S.T.I.-ban is ott volt, van akiket ő hozott el a "Hotelig" és állítólag Daniela meg is kérdezte tőle,hogy kicsoda, a sok internetes beszélgetés, a skype-os interjú és a facebook-os jelölgetések után... Szóval a kedves koordinátor azt mondta,hogy már késő van feküdjünk le aludni, majd holnap. Itt nem lehet vacsorát rendelni, mert már késő van, ki meg ne menjünk, mert az ilyenkor veszélyes (!?!?!?!?!?). Miután elment, persze kiszöktünk, mert mindenki farkas éhes volt, a közeli kisboltba a benzinkút mellett vettünk chipset, csokit, egyéb híján.. Majd az egyik szobába összeültünk és közösen neki álltunk falatozni.. Az első időkben még remekül működött az úgynevezett csapatszellem. (Nem sokáig...) Ismerkedtünk, nevetgéltünk, próbáltunk dűlőre jutni a későbbi szobabeosztással. Aztán feljött valami odatartozó kis fiatalember és közölte, hogy ne hangoskodjunk, majd a szomszéd szobából is kiszólogattak. Tehát eljött az alvás ideje. Másnapi program Gazi Egyetem körbelátogatása volt, az " OFFICE" megismerése, ahová később gyakran jártunk. Azt követő nap Ankara megismerése, majd azon önkéntesek török órájának látogatása, akik már fél éve itt voltak. A következő nap pedig szabad program volt, amit legtöbben alvással töltöttünk el.

Egy számomra kedves muzsika, amit sokat hallgattam pont ebben az időben, mielőtt kimentem és az első hónapban. :)

On Arrival Training

Miután megérkeztünk Isztambulba a hotelig majdhogynem zökkenő mentes utunk volt. A buszt minden probléma nélkül megtaláltuk, amin csak mi ketten utaztunk.. Bár hajnali 2-kor ez talán nem olyan nagy csoda. A buszsofőr nagyon kedves és barátságos volt, igen gyenge török nyelvtudásunkkal próbáltuk megértetni magunkat, honnan jöttünk, miért, mikor, hová megyünk, stb... De én ezért szeretem annyira ezt az országot, itt mindenki szól hozzád egy kedves szót. Persze vannak kivételek, de nagy többségben szeretik a külföldieket, pláne a magyarokat! :) Tehát hajnali 3 felé odaértünk a hotelbe.. Én előtte sosem voltam ilyen helyen, tehát mikor beléptünk leesett az állam.. Gyönyörű volt még az ajtó előtt kikapták a kezemből a bőröndöt, mosolyogtak, kedvesek voltak, ahogyan ez el is várható egy négy csillagos hoteltől ;) Aztán megkaptuk a kulcsokat és elfoglaltuk a szobáinkat, ahol már egy-egy korábban érkezett önkéntes már az ágyat nyomta ( mint utólag kiderült, - miután átestem szegény olasz szobatársamon a villanykapcsolót keresve). Ez az 5 nap felejthetetlen volt, mind a trénerek, mind az önkéntesek részéről. Első 2 nap a konferencia teremben voltunk, aholis különböző játékos, ismerkedős és vicces feladatokat kellett megoldanunk.( pl.: Milyen egy tökéletes önkéntes?, Írj dalt az önkéntességről, papírgalacsin dobálósat, Kinek repül messzebbre a repülője? EVS népszerűsítése az utcán; beszélj ismeretleneknek az EVS-ről, Széen állós helycserélős, stb.) Amiatt kicsit furcsa volt, hogy mindenki úgy jött már ide, hogy egy-két hetet azért eltöltött már a fogadó szervezeténél, csak mi kezdtük rögtön a training-el, aminek nem így kellett volna lennie, hiszen tapasztalatokról, problémákról nem tudtunk beszélni. Nem tudtuk elmondani, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk.. Sok feladatnál emiatt csak csöndesen hallgattunk és kérdőjeleket pakolgattunk.. Dehát ez mint kiderült a fogadó szervezet hibája volt, ennek nem így kelett volna történnie. A 4. nap kirándulás volt, megnéztük a Top Kapi nevű palotát, sétáltunk Taksim squere-en és ellátogattunk a Kék Mecsetbe is, az esti program pedig egy kis sörözgetés volt.. :) Az utolsó nap délelőttjén még különböző jogi témákat boncolgattunk, majd ebéd után irány Ankara. Remekül éreztem magam, nagyon jó élmény volt. Persze mikor odaértem megcsapott a kultúrális sokk, meg egy teljesen más világ fogadott.. Nem is tudom, hogy hogyan írjam le. A tréningen is és egész Törökországban tartózkodásom alatt eltűnt a megfelelési kényszerem, mindenki nyugodt volt, laza és kedves. A magyarokról tudni lehet,hogy nagyon pesszimisták vagyunk és folyton "sírunk", hát ennek teljesen az ellentétét éltám át ott kint. A trainingen az emberek mindig vidámak voltak, volt ott egy fajta hangulat, amit hiába próbálok nem tudok szavakkal leírni...Ez a dolog már a legelejétől nagyon tetszett és ez az, ami most leginkább hiányzik... :( Dehát beszéljenek helyettem a képek:

Irány Isztambul...

A repülőjegyem 2012 február 1.-jére szólt. Tehát 31.-e igen izgalmasan telt.. Az utolsó utáni bevásárlás, a "mit kell vinni" lista átellenőrzése, és a legnehezebb a bőrönd összekészítése, ami összesen 23 kg lehetett.. Egy évre... Lehetetlen küldetésnek tűnt... Mindig valahonnan előkerült egy újabb cipő vagy ruha vagy dobozka, aminek bizony még mindenképpen be kellene férnie...
Az utolsó e-mail-ben az állt, hogy Isztambulban maradunk pár napig, egy bizonyos Peak Hotelben az úgy nevezett OnArrival tréningen.
Utolsó könnyes búcsú mindenkitől, aztán irány a reptér.. Akkor már tudtam, hogy a másik magyar lány is ezzel a géppel megy, izgatottan kerestem őt a reptéren.. Amikor megérkeztünk láttuk, hogy valami probléma van a géppel, 17:50-kor indul, 10:45 helyett... Mivel kb egy órányira lakunk "Ferihegytől" hát fogtuk a másik lányt és hazamentünk.. Az addigi izgalom valahogy elszállt, furcsa érzés volt újra otthon lenni, mikor már mindentől és mindenkitől elbúcsúztam :) Aztán újra reptér, elköszöntem immár Anyukámtól, Apukámtól, nővéremtől és könnyes szemmel átléptem a piros vonalat... Az Isztambuli nagy havazás miatt a repülő ténylegesen 01:30 kor szállt fel február 2-án éjjel.. A sok várakozás és éhezés után már egyáltalán nem izgultunk, hogy mi lesz csak vártuk, hogy induljunk már végre... Az ingyenes kuponokkal sokra nem mentünk ugyanis addigra már az összes üzlet bezárt, sósmogyin és pudingon kívül mást nem igen tudtunk enni... Voltak akik megszálltak a  reptér (?) által felajánlott szállodában és másnap reggel 10-kor indulhattak Isztambulba, de mi annyira akartunk menni, hogy nem éltünk ezzel a lehetőséggel.. Csal vártunk... Nem akartunk lemaradni az első izgalmas eseményekről a trainingen. (Mint utólag kiderült, jól is tettük, hiszen másnap csak még nagyobb havazás vette kezdetét Isztambulban és a 10:00-kor induló járatot ugyancsak törölték.) Aztán hajnali 1kor bejelentették, hogy megjött a gép, felszálltunk és kb fél óra múlva elindultunk megkezdve ezzel az 1 éves EVS kalandunkat :)

Miért éppen Törökország?

Érdekes kérdés ez, hiszen, mielőtt az EVS programot megpályáztam már tudtam, ha élek is ezzel a lehetőséggel, csakis Törökországot választom. Régebben is jártam már itt, egyszerűen magával ragadott az ország sok színűsége, gyönyörűsége és az, hogy kultúrájuk mennyiben eltér az európaitól és mégis sokban hasonlít a miénkre.

Rengeteg a történelmi érték és emellett az ország gazdag természeti kincsekben is.

                       

Utolsó hetek Magyarországon

Az utolsó hetek otthon igencsak eseménydúsan teltek, karácsonytól függetlenül pihenésre nem túl sok időm volt. Felkerestem egy küldőszervezetet Budapesten, név szerint Multikultúra Egyesületet. Nagyon segítőkészek voltak, hiszen még aznap válaszoltak az email-ben feltett összes kérdésemre és a következő hét szerdán már be is mentem hozzájuk. Itt mindent részletesen megbeszéltünk. Idő hiányában sajnos csak egy EVS klubbon tudtam részt venni, amit azóta is sajnálok, mert jól éreztem magam. Ezt a későbbi "OnArrival training"-hez és "MidTerm meeting"-hez tudnám hasonlítani leginkább, de ezekről majd később. Közben útlevelet intéztem, folyamatosan e-mail-eztem a fogadó szervezetemmel, akik szerződést, biztosítással kapcsolatos papírokat küldtek, én nekik fényképeket, útlevél másolatot, stb, valamint igyekeztem az elintézetlen ügyeimet lezárni Magyarországon. Elkezdtem felvenni a kapcsolatot a többi önkéntessel, akik szintén Ankarába mennek, ugyanúgy Gazi projekttel, szám szerint  összesen hét lányról volt szó, velem együtt, egy bolgár, két macedón, egy olasz, egy szlovák, és még egy magyar. Napi 4-5 órát is interneten töltöttünk és próbáltunk válaszokat találni a felmerülő kérdéseinkre. Ezután következtek a nagy bevásárlások, az utolsó találkozások a barátokkal. Ahogy telt az idő egyre izgatottabb lettem, egy megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmában, valamiféle adrenalin-érzés, amit az elmúlt eseménytelen fél év után igencsak élveztem. :) Bár ez néha eléggé kellemetlen volt, hiszen a barátaim szomorúak voltak, sírtak, én viszont nem tudtam abbahagyni a mosolygást, egyszerűen nem tudtam nem vidám lenni. :)
Az utolsó két hétben azonban megváltozott minden, a fogadó szervezetem ugyanis még mindig nem küldte el a repülőjegyeket, a biztosítások sem voltak készen. Innentől kezdve már semmiben nem voltam biztos.. "HA" szócska nélkül nem tudtam beszélni erről a témáról.. Már magam sem hittem, hogy két hét múlva valóban megyek. A többi önkéntes úgyszintén kétségek között volt, többen újra elkezdtek munkát keresni. Az utolsó előtti hét vége felé sem történt változás, emiatt két lány ( macedón, olasz) meg is köszönte a lehetőséget. Ekkor már tényleg feladtuk, hiszen a létszám sem volt meg és csupán másfél hetünk volt..
Két nappal később három új név tűnt fel a biztosítási listán, három lány Olaszországból, majd pár órára rá a jegyünk is megérkezett..
Akkor már tudtuk, hogy egy hét múlva biztosan megkezdődik egy éves törökországi kalandunk....